Sors.
A sors.
A sors keze valahol két ember életét egymás felé vezette.
Hosszú évek óta lelkük és életük egy bizonyos fokon összekapcsolódik. Egymást segítik a bajban, a gondok megoldásában.
Nyitott könyv a lelkük a másik előtt.
Te
és
Én
Közös nevezőn vagyunk. Bánatod nekem fájdalom, szenvedésem neked is szenvedés.
Szavaid néha zeneként csilingelnek fülembe, amikor boldog vagy, de a hegedű sírását is hallottam már...
Osztoztam jóban és rosszban is veled. Átérzem problémáid súlyát, és tudod, hogy ez valós érzés, mert ismersz, több ezer éve már...
Több ezer éve már.
Lelked derűje nekem olyan, mint a fénylő nap, szíved békéje, az éj megnyugtató csendje. Villámlás és mennydörgés a haragod, de mire hozzám ér, lecsitul, megenyhül, és nyugalmat sugároz. Ezért vagyunk társak, lelki társak, egymás segítői.
A sápadt hajnali fény a falon tétovázik még, majd lassan araszolva eltűnik. Álom-batyuját viszi az éj, vacog még egy kicsit, aztán elillan a semmibe. Új nap, új hajnal, talán egy új élmény...
talán.
Te vagy.
Az egyetlen.
A lelkem őrzője, aki mellettem áll.
Sokszor van szükségem arra a megnyugtató hangra, ami átölel, magához húz, és megnyugtat. Bátorságot meríthetek szavaidból, megoldást találhatok a megoldhatatlanra...
Én vagyok.
Az egyetlen.
A lelked őrzője, aki melletted áll.
Sokszor volt szükséged rám, a lelkemre, akihez menekülhettél, mikor összegyűltek a viharfelhők...Nyugalmat kaphattál, megértést, egy olyan ördögi körben, amit magad választottál.
Őrződ voltam
Őrződ vagyok
Őrződ leszek
amíg élek,
amíg engeded,
ameddig akarod.
Őrzőm voltál
Őrzőm vagy
Őrzőm leszel
amíg élsz,
amíg engedem,
ameddig akarom.
Egymás őrzői, egymás segítői,
lámpások
a sötét éjszakában, a derűs nappalokban.
Mesél az Eső, ütemes ritmust kopogva az ablakon.
Titkos énekét fülünkbe súgja, elmeséli, hol gyűjtötte cseppjeit, bánatát, hogy miért ontja könnyeit, esőtánca kiért kiált.
Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel, ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.
